"Maxwell elfelejtett nadrágot húzni.
Ott állt, belemosolygott a kamerák és a riporterek képébe. Csodásan szabott frakk-kabátját mintha ráöntötték volna, fehér csokornyakkendője eszményi csomóban, ingmellén sziporkáz briliáns tű. És alább – egy rikítóan ízléstelen, piros-fehér csíkos alsónadrág, két göbös térdkalács, harisnya, harisnyatartó, no meg egy pár kifogástalan lakkcipő.
A megdöbbenés hahotába – rabelais-i hahotába csapott át.
Maxwell meg se rezzent. Mosolygott, és roppant kecsesen integetett. Ott álltam egy tévékamera mellett, és hallottam, hogyan nyeldesi vissza röhögését a bemondó, miközben kommentálja, amit, íme, az egész ország lát.
No és akkor történt. Maxwell bűvölő mosolya rémült fintorrá s nem sokkal később a tömény iszonyat maszkjává torzult. Odakapott ingmelléhez, ujjai között kibuggyant a vére. Oldalt csuklott, és elnyúlt a márványpadlón."
