Ádvent első vasárnapján Guido atyának az a határozott benyomása támadt, hogy Isten eltűnt. Persze, tudta, hogy ostobaság, ISten nem tűnik el csak úgy, egyáltalán nem tűnik el – de mégis. Pedig kereste mindenütt: a szobában, az ágy alatt, a szekrényben, a templomkert végében, később a perselyben, a tabernákulumban meg az oltáron. Nem találta. Aznap még a püspök úrral is beszélt telefonon. Nem említette a dolgot, titkon abban reménykedett, a püspök úr megvigasztalja, de aggódjék, megvan az Isten, most épp nála ebédezik, de az esti szentmisére visszatér. A püspök úr nem volt jókedvében. Bizonyos elszámolásokat emlegetett, és rövid szentenciákkal támasztotta alá amúgy lesújtó véleményét a plébánia működéséről. Guido atya egészen kétségbeesett. Mit mond a híveknek, ha Isten karácsonyig sem kerül elő?
