A könyv szerzője ebben a remek kötetben azzal fenyeget bennünket, hogy filozófiája nem könnyed, s e fenyegetését teljes mértékben be is váltja. Azért teszi ezt, mert súlyos aggályai vannak a filozófia társalgási modelljével szemben, amikor a gondolatok labdái ide-oda pattannak, s a játék szabálya, hogy elkapjuk vagy visszaüssük. Nem, ő ehelyett inkább mázsás köveket görget, vagy még inkább — konstruál. Konstrukciói nem önkényességet vagy alaptalanságot jelentenek, hanem új szellemi nézőpontokat. Magyarországon filozofálva (regényt írva, képet festve) megszoktuk — Bagi Zsolt kedves kifejezésével élve —, hogy elszámoljunk azzal: nem éppen a centrumban vagyunk, s ezt a provincializmus kritikájával, vagy a periférikus helyzet kísérleti, sőt néha egy-egy dologban élre ugró lehetőségeinek számba vételével dolgozzuk fel. Ő ezzel szemben a lokalitás és univerzalitás új viszonyát ajánlja nekünk, mint a modern kor jellegzetességét, ahol az univerzalitás nem a centrumokból árad a perifériába, mert a centrumok is lokálisak. „Az egyetemes arca, ahogy a helyünkről látszik” — magyarázza könyve címét. Így aztán természetes módon kapcsolódnak össze a tartalomjegyzék alapján nagyon is széttartó témájú írások, Merleau-Ponty festészetfilozófiája illeszkedik a Nyolcak művészetéhez, s egy filozófiatörténeti mesterműként is értékelhető Spinoza-tanulmányról felfogjuk, hogy a szerző a magyar társadalom súlyos betegségére, a dezintegrációra keresi benne az orvosságot, ahogyan Kemény István és Bartis Attila párbeszédéről, vagy Petri György Mizantróp-fordításáról szólva is.
(Radnóti Sándor)
