Az új főnököm szereti a szabályokat, és van egy, amit senki sem mer megszegni…
Senki sem érhet a banánjához.
Komolyan.
De én persze megérintettem.
Ha jobban bele akarunk menni, valójában a számba is vettem.
Megrágtam… és még le is nyeltem.
Tudom… Rossz, rossz lány vagyok.
Ezután vettem észre őt, és akár elhiszitek, akár nem, nem úgy lehet a legjobb első benyomást kelteni, ha épp a pasi banánjától fuldokolsz.
Egy kicsit visszamegyek az időben. Mielőtt még megérintettem egy billiomos banánját, végre megkaptam az első igazi kiküldetésemet üzleti riporterként. Ez nem a megszokott, béna munka volt, mint interjút készíteni egy kukással a kedvenc útvonaláról, vagy cikket írni arról, hogy milyen nagy dolog összeszedni a kutyaszart a kertekből.
Nem bizony. Az ilyenekből épp elég is volt.
Ez volt a nagy kitörési lehetőségem, hogy bebizonyítsam, több vagyok, mint egy két lábon járó katasztrófa. Be kellett épülnöm a Galleon Enterprise-ba, hogy bebizonyítsam a korrupciós gyanút.
Jöhet a James Bond-zene.
Csak annyit kellett tennem, hogy felvetetem magam gyakornoknak, és simán lenyomom az interjút Bruce Chambersonnal.
De fel kellett volna készülnöm rá, hogy a pasi úgy néz ki, mint akit direkt a női vágyak megtestesítésére faragtak. Viszont így is muszáj volt összehoznom. Semmi baki, semmi bénázás, semmi apró baleset. Csak kevesebb, mint egy óráig kellett összeszedettnek lennem.
Vissza a jelenbe, a konferenciaterembe, a banánjával a számban. A banánjával, amin még a neve is rajta volt nagy, fekete betűkkel. Pár perccel, miután ezt észrevettem, bejött, és rajtakapott. Pár perccel ezután már fel is vett.
Tudom… Nekem sem tűnt túl jó jelnek.
