1909. május 22-én este a későbbi híres francia írónő, Colette is ott ül a nézőtéren a Gaité-Lyrique Színházban, ahol Isadora Duncan lép fel. Az előadás hatása alatt otthon azon nyomban papírra veti az élményt.
"Az egész, feltűnően naiv személyiség – mondjuk ki – az antik kecsesség erőteljesen angolszász felfogását tükrözi… De amikor táncolni kezd, egész valójával táncol, szabadon omló hajától kemény, meztelen sarkáig. Micsoda bájos és derűs vállmozdulatok! Milyen szép, amikor a csinos térd hirtelen kimered a muszlinrétegek mögül, harciasan és csökönyösen, mint a kos szarva! Féktelen és mégis klasszikus bacchanáliájában a két táncoló kéz – az egyik hívogat, a másik jelez – betetőzi, felvirágozza a kavargó tüllfátylak mögött jól látható izmos, rózsaszínű test vidám rendetlenségét…
Táncol: arra született, hogy táncoljon. Táncolhatna akár álarcosan is, mert a teste beszédesebb a szeretni való, de fölösleges arcnál. Táncának semmi köze a pantomimhoz. Amikor sötét fátylaiba burkolózva fájdalmat színlel, menekül a fenyegető árnyak elől, zokog vagy szólongatja az odafönn, a súlyos függönyök redői között elrejtőzött Istent, mi csak várakozunk, türelmesen, udvariasan, mígnem a következő pillanatban tündökletesen, lombkoszorúval a fején ismét felbukkan, mégpedig majdnem meztelenül, hibátlanul összerakott, rózsás és vérbő amerikai testén két vagy három méter pink chiffon-nal.
Táncol, fáradhatatlanul. A közönség őrjöngve tapsolja vissza, ő pedig fejét hajlítva mond igent, és kezdi újra. Akár halálra is táncolná magát meztelen, fenségesen néma lábain. … Amikor ránézek az Isadora Duncant tapssal ünneplő nőkre, a női természet furcsasága jár a fejemben. Ahogy félig felemelkedve kiáltják világgá lelkesedésüket, összepréselve, befűzve, sisak alatt görnyedve, jóformán felismerhetetlenül hajolnak a fátylaiban jóformán meztelen kis teremtés felé, aki ott áll könnyed, érintetlen lábán, szabadon leomló sima hajjal…
