1883-ban Prágában született és negyvenegy évet élt Franz Kafka, a huszadik század egyik legnagobb művésze, akinek lidérces és halálosan pontos, a valóság előtte be nem járt rétegekéből írt elbeszélései új utat vágtak a világ prózairodalmában. „Mintha nagy erejű reflektorokat irányítania önmagára, kegyetlen, szinte mazochista luciditással – jegyezte fel Kafkáról többek között Rónay György – , s ebben a metszően erős fényben a vonások annyira kirajzolódnak, hogy éppen kirajzoltságuk folytán eltorzulnak a felcsigázott, nem emberi világosságban … Az abszurdnak, a saját abszurditásának élménye ez, melyen át a világ, a létezés abszurditása tárul elé.” Kafka Napló-jában, leveleiben vissza-visszatért arra a fájdalmas, gyötrő örömre, amit számára az írás hozott. 1922-ben, Marx Brodhoz írt levelében így vall erről: "Az írás édes, csodás jutalom, no de minek a jutalma?… Az, hogy leszállunk a sötét erőkhöz, hogy eloldozunk a természet által megkötött szellemeket, jutalma kétes, öleléseknek s mindennek, ami csak odalent történhet, s amiről itt fent már nem tud az ember, amikor napvilágnál történteket ír. Talán van másmilyen íróság is, én csak azt ismerem: éjszakánként, amikor a szorongás nem hagy aludni, ezt ismerem csak. "Öt évvel korábban. 1917.szeptember 25-én ezt írta Naplójába: „Átmeneti kielégülést még nyújthatnak olyan munkák, mint az Egy falusi orvos, feltéve, hogy ilyesmi sikerül még nekem (nagyon valószínűtlen). Ami boldogság csak akkor, ha a tiszta, az igaz, a változhatatlan körébe emelhetem a világot.”
