Salamon Pál: Globális bordély | Szerelemről és világunk állapotáról

Szüleim ​lakásának ajtaján csengetek. Anyám nyit ajtót. A szoba felé tartva megáll. „Tudod, hogy szeretem apádat?” Bólintok. „Akkor azt is tudd, hogy miután már nem a földön élek, a lelkem szereti őt.” Sűrgösnek tarthatja, ha már az előszobában adja tudtomra élete feledhetetlen élményét.
Később a konyha felé indul. Észreveszi, hogy apám rágyújtani készül. Odalép hozzá: „Ha szépen kérlek, megteszed, hogy nem gyújtasz rá?” Apám bólint. „Azt is megtennéd, hogy többé nem cigarettéázol?” Apám ismét bólint. „Ez biztos?” Apám esküre emeli a kezét.Anyám megcsókolja apám homlokát, miközben lefogja esküre emelt kezét. „Emlékszel, Kedves, mi egyszer esküdtünk. Akkor se szóval.”
Apám hosszan néz anyám után. Amikor ketten maradunk, megszólal: „Ha hisszük, ha nem, életünk fejedelme a szerelem.” Kérdőn nézek rá. Érdekes mondásnak szánta, vagy valóban hiszi, amit mondott?
Tekintetemből olvassa kérdésemet. „Bizony, a szerelem a fejedelem. Ha hisszük, ha nem, akkor is, mert amilyen a szerelmünk, olyan nemzedék születik. Ezt nem kell hinnünk, mert tudjuk.” Ismét kérdőn nézek rá. Ültében közelebb hajol hozzám. „A császár elméjét megzavarta a kétség: ki ő valójában? Isten vagy ember? Bizonyára súlyos gondja közepette nem vette észre vagy nem törődött vele, hogy felesége éjszakánként barátnőivel közösülési versenyt rendez; ki képes reggelig többször…?” Szünet után teszi hozzá: „Afelett a Róma felett többé nem virradt fel a Nap.”