Amióta világ a világ, az embereknek mindig védekezniük kellett – a természet erőivel, vadállatokkal vagy éppen embertársaikkal szemben. Ahány ember, annyiféle módja létezik az önvédelemnek. Míg egyes védekezési formák ösztönösek, s az adott személytől és helyzettől függőek, addig másokat nagyobb közösségek sajátítottak el és formáltak tovább. A karate is egyike ez utóbbi módszereknek.Ősi sírboltok mennyezetét borító festrnények és templomfalakon található domborművek bizonyítják, hogy a harcművészetek már több ezer éve léteznek. A karate, melyet napjainkban egyaránt tartunk sportnak és az önvédelem egyik formájának, gazdag és változatos múlttal büszkélkedhet. E fegyver nélküli, ütéseket és rúgásokat alkalmazó harcrendszernek a kialakulásában számos nép, kultúra és filozófia játszott szerepet. A négy legfontosabb karatestílus – a kínai kung-fu, az okinawai karate, a koreai taekwon-do és a japán karate – mindegyike sajátos technikákkal gazdagodott, a helyi adottságokhoz, a kulturális és földrajzi környezethez alkalinazkodva.A karate kialakulásának történetét vizsgálva három szálon kell nyomoznunk. Az egyik fontos helyszín egy kínai templom volt, ahol e harcművészetet a szerzetesek testedzés gyanánt űzték. Számos legenda szól egy Indiából származó szerzetesről, aki a vallásos életvitel mellett egyfajta testgyakorlatrendszert is tanított híveinek. Egy másik szál az elkeseredett okinawai parasztokhoz vezet, akik földjeik védelmében szerszámaikkal szálltak szembe a fosztogatókkal. A karate harmadik gyökere pedig a japán harcosok életfilozófiája, amely a harmónián és a szigorú erkölcsi előírásokon alapult.
