Károlyi Mihályné: Együtt a száműzetésben, Együtt a forradalomban

Károlyi Mihályné: Együtt a száműzetésben

„Ha most visszatekintek életemre, úgy érzem, kiemelkedő vonása annak a kapcsolatnak az egyedülálló volta, teljessége, mely Mihályhoz fűzött. Minden fontos dologra egyformán reagáltunk. Teljesen őszinték voltunk egymáshoz, s tudtuk, hogy bármilyen hibát követünk is el, egymáshoz való hűségünk, szeretetünk sosem szenved csorbát. A hűség - a lélek hűsége. Az ilyen lelki, szellemi harmónia után sóvárog a legtöbb asszony, s ez az, ami az élet legritkább. legbecsesebb adománya, s nincs a világon semmi, ami pótolná azt.

Nem értettük meg az olyan embereket, akik büszkék voltak arra a társadalmi helyzetre, amelybe véletlenül beleszülettek; büszkék voltak valalmilyen fajhoz, nemzethez, osztályhoz, családhoz tartozásra; büszkék voltak olyasvalamire, ami nem volt személyes érdemük. Ez a magatartásunk szinte teljesen elidegenített bennünket a világtól.

Sosem éltünk fél életet. Úgy éreztük, hogy a legnagyobb bűn a közöny, és hogy Dante helyesen tette, amikor Poklában különleges helyet biztosított a langyosoknak. Hittünk a kollektív lelkiismeretben, hittünk abban, hogy végső fokon mindenki felelős a világban történő rosszért, és hogy mindenkinek kötelessége enyhíteni az emberi szenvedéseket...”

Teljes életet akartam, elfogadva a szenvedést is, mert hozzá tartozik."

Ez a kötet az Együtt a forradalomban folytatása: az emigrációs évek története, és egy lenyűgöző emberi kapcsolat, közös sors megragadóan őszinte rajza.

Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban

Károlyi Mihály Egy egész világ ellen című könyvében ezt írja feleségéről: „...Feleségem erős és meleg természet, tiszta és biztos ösztönökkel. Egészen őszinte. Politikus családból származott, oly házból, amelynek légköre szaturálva van politikával, gyermekkora óta minden porcikájába átmehetett a politika. De távol van tőle, hogy politikai ambíciói legyenek abban az értelemben, ahogy szerették róla állítani. Úgy, ahogy a Margit rakparti szalonban űzték a politikát, és amihez hasonlóan űztem egy bizonyos időpontig magam is, úgy őt a politika nem érdekelte. Amikor az én politikám kezdett az apró cselszövények játékából kiemelkedni, amikor emberi vonatkozásai erősen kidomborodtak, amikor kezdett világnézeti politika lenni: akkor lett az az ő szívbeli ügye is. Hogy politikai pályám mindennapos praxisába befolyt volna, arról szó sincs. Egészen más történt. Én kezdtem a tetteimet őrajta mérni, mert kezdtem érezni, hogy amire az ő tiszta, erős, fiatal szíve boldogan reagál, az jó, az helyes, az a teendő. Tőlem tanulta a szocializmust. De a szegény emberek háborús szenvedéseit igazán érezni, tehát tűrhetetlennek érezni, én őtőle tanultam meg. Éreztem, hogy házasságommal lényem jobbik fele lett uralkodóvá fölöttem, hogy a feleségemhez való viszonyomban az igazságra, az abszolútra való vágyam erősödik. Ha pályám nagy fordulóin tanácsot kértem tőle, azt mondta, hogy ő nem tud adni tanácsot; ilyenkor arra kért, hogy intuíciómra hallgassak. Nem adhatott volna jobb tanácsot. Soha meg nem bántam, hogy követtem. Nagyot köszönök neki: a bátorságot igazi lényemhez. Neki nagy, talán döntő része van abban, hogy megtaláltam az összhangot életem és elveim között...”