A katonai diadalok megszerzéséhez – legyen szó szemtől szemben vívott egyéni harcról, avagy teljes hadosztályokat felvonultató kombinált hadműveletekről – számos tényező kedvező együttállása szükségeltetik. A komplex viszonyrendszer lényegére egy híres mondás világít rá: ütközet előtt semmi sem fontosabb, mint a jó haditerv, ám a csata kezdete után a haditerv már mit se számít. Eme bölcseletnek mindkét fele fontos állítást tartalmaz. Tény, hogy háború idején elhagyhatatlan a gondos tervezés, de sem az alapos mérlegelés, sem a lelkiismeretes felkészülés nem kínál egyértelmű garanciát a sikerre – létezik ugyanis egy tényező, mely bármikor képes felülírni a papírra vetett terveket, és megfordíthatja a hadművelet zajlását, avagy a bevetés menetét. A második világháború idején számtalan alkalommal megesett, hogy a szerencse – vagy éppen a balszerencse – mint a végzet mindenható keze avatkozott a történésekbe. Egyes hadműveleteket tökéletesen kiterveltek, ám ezek az előre nem látott tényezők miatt mégis elbuktak; volt, hogy számbéli túlerőben álló, stabil pozíciót élvező csapatok kapituláltak a náluknál jóval csekélyebb erőt képviselő ellenfél előtt; miként arra is akadt példa, hogy egyetlen rafinált, ám roppant kockázatos titkosszolgálati trükk döntött tízezrek sorsáról. Kialakultak olyan katasztrófahelyzetek, melyek a hősies erőfeszítéseknek és a szerencsének köszönhetően – paradox módon – feledhetetlen sikerekbe fordultak át, és arra is akadt példa, hogy azok a katonák, akik ésszerűtlenül sokat kockáztattak, és önnön képességük határán túlra merészkedtek, végül briliáns győzelmeket arattak az ellenség felett.
