A Szemem fénye: NAIL című első, kisfiam elvesztéséről szóló könyvem megjelenése óta életünk gyökeresen megváltozott. Szívet tépő gyászunk szelíd szomorúsággá alakult. A tragédia után sokáig vallottam, vigasztalna a tudat, ha biztos lehetnék abban, hogy ő továbbra is megvan valahol, utamon elkísér, és látja lelkiállapotomat. Mintha kínzó gyötrelmemnek hálára lenne szüksége odaátról. Akartam, hogy Nail létezzen valahol, valamilyen formában. Kívántam, hogy az értelmem igazolja a rajtam eluralkodott fájdalom minden porcikáját.
Távozásának második évfordulóján megértettem, hogy Nail már csak bennem létezik, az emlékeimben. Szenvedésem, részére végső tiszteletadás, mintha mégis megvolna valahol, bennem, de mindazonáltal menthetetlenül elkülönülve tőlem. Paradox módon, amikor kisfiam létének, nemlétének kutatásáról tudatosan letettem, magától megjött a válasz, egy isteni frekvencia összeköttetése révén. Az út, amit végigjártunk mélyre szántott, önmagam legsötétebb, tiltott zónáinak rejtekébe. Nem volt könnyű.
Ahhoz az álságos rákos sejthez hasonlítanám, amely bár sokáig kivár, mégis idővel szinte mindig megtalálja a burjánzásához megfelelő közeget. Nailka elmúlásának köszönhetem, hogy talán még idejekorán felfedtem egy daganatos elváltozást, odabenn, mélyen a lelkemben.
