A hatvanas években szinte minden este ott ült a Zeneakadémia nagytermében egy hatvan év körüli, hórihorgas, ősz férfi, és alacsony, molett felesége; a budapesti hangverseny látogató közönség jól ismerte őket, legalábbis látásból, mert a szerényen, feltűnés nélkül öltözködő házaspár egyébként nem közeledett senkihez, és nem beszélgetett senkivel sem a szünetekben, aminthogy nem is igen tudta róluk senki sem, hogy kik lehetnek. A mindenkinél szinte egy fejjel magasabb, keskeny arcú, lobogó hajú ősz férfivel, akin jól látszott, hogy alighanem külföldi, a Rákóczi úti járókelők is sűrűn összefuthattak, hiszen naponta végigsétált az Astoria-sarok és az Uránia mozi közötti szakaszon, mivel angol anyanyelvűként ott dolgozott a New Hungarian Quarterly szerkesztőségében mint lektor. De azonkívül, hogy amerikai, sokkal többet magyar ismerőseinek többsége sem tudott róla – nem úgy a magyar titkosrendőrség, mely holtáig rajta tartotta a szemét. Nem hiába.
