Vathy Zsuzsa: Ki nevet a végén?

A megáradt Duna három méterrel a börtön ablaka alatt folyt el, hullámzott, csobogott. Attila negyedik éve rab, és még nyolc éve van hátra kifűrészelte ablaka rácsát, majd sötétedés után, előre eltervezett mozdulatokkal, ruhástul, bakancsostul belevetette magát a Dunába. Kiszámította, negyven métert kell úsznia víz alatt, hogy kikerüljön az őrök látótávolságából. De miért ne? Tud ő ennyit víz alatt úszni, akkor is, ha több mint három éve nem próbálta, ha tizennégy fokos a víz, akkor is. Kötött pulóvere háromszor beleakadt a szögesdrótba, a lába görcsöt kapott, de kijutott a reflektorok fényköréből.
Elérni a sziget csúcsát, utána át, a túlsó partra, Tahitótfaluba. Ha már ott lesz, megnyerte az első játszmát. Vihar jön, jeges zápor, mennydörgés és megint izomgörcs, reszketés, de szerencsére már a szigeten van, egy gyümölcsösben, a fákat koronájukig ellepi a víz.
Vathy Zsuzsa első novellája 1968-ban jelent meg az Új Írásban, első kötete 1970-ben a Magvető Kiadónál. Vegyészmérnöki pályáját ezután felcserélte az újságíróival. Először üzemi lapoknál, majd országos lapoknál dolgozott. 1992 óta szabadúszó író. Novellái, kisregényei és szociográfiai írásai jelentek meg az elmúlt években.
József Attila-díjas, Márai-díjas, Príma-díjas.
Legutóbbi kötetei: Angyalhíd (2003), Herend az más (2006), Életünk, halálunk (2007), Angolpark (2009), Columbo autója (2011), Kávérajzok (2013), Az élet vásárcsarnoka (2015).
Úgy gondolom, az ember csak akkor olvassa újra korábbi írásait, ha valami oka van rá. Az elmúlt negyvenöt év elbeszéléseit, kisregényeit én azért olvastam el, mert ki akartam válogatni azokat, amelyekről azt gondolom, hogy akár a fiatalok, akár a velem egykorúak, ha elolvassák őket, megértik, vagy újra átélik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket