A deszkázásban van egy utánozhatatlan pillanat. Egyetlen másodpercig tart az egész. Ha jó vagy, kettőig. Ha nagyon jó, háromig. A pillanat, amikor a levegőben vagy, a deszka valahol alattad, körülötted pedig semmi más, csak a lendület szele. A lebegés.
Tizenhat éves énem úgy gondolta, ez a legjobb érzés a világon. Aztán tizenhét évesen született egy kisfiam. És onnantól minden pillanat utánozhatatlanná vált. Még az a fájdalmas pillanat is, amikor az anyja elhagyott minket.
Tizenhét éves. Egyedülálló. Apa.
Ez lett az életem. Mégis valahogy mindennap megtaláltam a lebegés érzését; vagy legalábbis elhitettem magammal. De hazudtam – magamnak és a környezetemnek is.
Mindaddig, amíg fel nem bukkant ő: kreol bőr, hollófekete haj, smaragdszínű szemek.
Tudod, mi a szívás abban, ha a levegőben vagy? Valahogy le is kell jönni onnan. Van, hogy sikerül a trükk és a deszkára érkezel. Aztán ellököd magad és gurulsz tovább. De van, hogy elbuksz. Méghozzá nagyot. Olyankor pedig nem könnyű felállni, leporolni magad és újrakezdeni. Különösen akkor, ha a smaragdszín szemű lány droggá vált az életedben, te pedig méreggé az övében.
