Mika Waltari világszerte történelmi regények szerzőjeként él az olvasók tudatában, ezért ez a kötet, amely az író meséinek gyűjteménye, akár szenzációnak is tekinthető. A meseíró Waltari persze egészen különös jelenség. Legtöbb társával ellentétben az író nem a népmesék irodalmasított válfaját műveli, meséi egészen eredetiek és különösek, sem a Grimm-típusúakkal nem mutatnak semmiféle rokonságot, sem a német romantika Tieck- vagy Hauff-féle válfajával nem rokoníthatók, de távol állnak az angol nonszensz mesék világától is. Némileg talán Andersenhez állnak legközelebb, elsősorban azért, mert üdén, váratlanul keverednek bennük a fantasztikus meseszereplők (patkánykirályok, lusta óriások, szociális gondozó kutyák és világjáró macskák stb.) és a mindennapi, hangsúlyozottan kispolgári szereplők és jelenetek, jelenségek (a Szajnában soha halat nem fogó horgászok, a filmnéző, szenzációra vágyó közönség, az ébresztőóra berregésére ébredő hivatalnokok stb.). Az igazán eredeti azonban e mesében e két - merőben ellentétes - világ szerves egymásba növesztése, keverése, a folytonos oszcillálás e két világ közt és a szinte permanens síkváltás (Legenda a fehér virágról; Mese Rózsaorca hercegnőről; A Kínai Cica; A gonosz szemű férfi stb.). Különösen gazdagok e mesék öncélú csodákban, minden didakszistól, tanulságtól mentes, váratlan eseményekben és figurákban. Van bizonyos szecessziós jellegük is, dekoratívak és meglepően-váratlanul kacskaringósak. A meséket természetesen gyerekek is élvezettel hallgathatják, elsősorban azonban felnőtt olvasóknak valók.
