Az orosz költészet első emlékei a „daliás idők”, a viharos történelmi múlt emlékezetes eseményei köré kristályosultak: a csodálatos Ének Igor hadáról még szinte krónika, a XI-XVI. században keletkezett bilinák, amelyek alighanem udvari énekesektől elindulva századokon át alakultak, csiszolódtak, hasonultak a népköltészethez, már mondává, mesévé kerekítik a hajdani hősök tetteit. Aztán a XVIII. században kibontakozik az orosz műköltészet, s már olyan kitűnő képviselői vannak, mint Gyerzsavin, aki nemcsak emelkedett ódáiban, hanem elmés szatíráiban, színes leíró verseiben is méltő előfutára a XIX. század nagy hegyvonulatának, amelynek csúcsai a kora minden szellemi-politikai áramát művébe sűrítő, igazi költői világegyetemet teremtő Puskin, a komoran töprengő magányos Baratinszkij, Tyutcsev tündöklő látomásokat villantó, Lermontov sötét szenvedéllyel izzó, a kor s önnön démonaival viaskodó, Nyekraszov haragos társadalmi indulatokkal terhes költészete. S mellettük mennyi új felfedezés: Turgenyev és Polonszkij, Majkov és Fet vagy az eddig úgyszólván ismeretlen Fofanov, Csehov kedves költője.
Először ismerkedhet meg az olvasó a századforduló néhány olyan jellegzetes alakjával, mint a csupa szín és zene Balmont, a rejtelmes-ködös Annyenszkij, a színes álmokba húzódó Szologub, az érzelmek finom rezdülésére figyelő Hippius. Váratlan felfedezés lesz Bunyin kozmikus képekbe nyíló tájköltészete, csakúgy, mint a századelő izmusainak képviselői, Hlebnyikov vagy Gumiljov. S aztán Majakovszkij harsány orgonazengése, Paszternak oldottan lebegő, Cvetajeva kristályosan ragyogó, Mandelstam váratlanul felszikrázó képei szigorú fegyelemmel összefogó lírája, Zabolockij fojtott tüzű, varázsos, pontos költészete. Az olvasó nem fog csalódni: ámulva járhat az orosz klasszikus költészet e csodálatosan gazdag világában.
