Mindennapi életünkben a művészetek közül kétségtelenül az építészet játssza a fő szerepet. Az első építmények a civilizáció kezdetén a természet viszontagságai ellen védték az embert. Az építészet napjainkig megtartotta ezt a szerepét: védett teret, vagyis lakot, lakást formál meg önmaga számára az ember. De ősidők óta épít templomot vallásos életének szertartásaihoz, s az állam kialakulásával otthont teremtett mindenféle közösségi intézménynek, városi hivatalnak (országház, minisztérium, városháza), a művészeteknek (múzeum, színház), a tudománynak, nevelésnek (iskola, akadémia, könyvtár). A múlt század második felében a technikai haladás írt elő új feladatokat, s azóta soha nem látott méretekben fejlődik az ipar, a közlekedés. Új építészeti műfajok születtek: pl. pályaudvarok, gyárak, erőművek. De az építészet több ezer éves története alatt a „hagyományos” épülettípusok is örökösen változtak. Csak egy példát említsünk: más a görög és más a keresztény templom „használatának” módja, mert más a vallás szelleme, szertartása. Mindig a társadalom fejlettségi foka határozza meg a kor építészeti feladatait és a megvalósítás lehetőségeit. A technikai színvonal megszabja, meghatározza az építészet technikai-konstruktív részét. Az építőanyagok változása magával hozza a stílusjegyek megváltozását is: tartósságuk, megmunkálhatóságuk foka és egyéb tulajdonságaik más-más felhasználást igényelnek. A stílusok tehát koronként eltérőek. Sőt egy stíluskorszakon belül is több változatot figyelhetünk meg: azonos időpontban országonként eltérhet a műalkotások stílusa. Könyvünkben a lehető legtipikusabb példákat válogattuk össze, és csak az európai stílusokkal foglalkoztunk. A klasszikus görög és római építészetre nagy hatást gyakorló egyiptomi építészetre a szűk terjedelem miatt nem térhettünk ki.
