A drámáknak is megvan a sorsuk. Az ember tragédiáját előadhatatlannak vélték, amíg Paulay Ede 1883-ban be nem bizonyította az ellenkezőjét, és színpadra nem állította Madách Imre remekművét. Az ezt követő ötven évről, a drámai költemény színpadi életének első fél századáról szólt dr. Németh Antal 1933-ban megjelent könyve.
A Tragédia színpadtörténetének második szakasza kalandosabb, mint az első. A harmincas évek Nemzeti Színházában a dráma előadásai a konzervatív és modern ízlés ütközőpontjai. A nemzetiszocialista Németország éppúgy találva érzi magát a falanszterjelenttől, mint a magát szocialistának nevező rendszer. Az ötvenes évek közepéig betiltják a darabot, a hatvanas években mentegetik „ideológiai hibáit”. Alig van olyan időszak vagy olyan előadás, amely a művészi esztétikai kérdések mellett ne vetne föl politikai kérdéseket is.
Koltai Tamás könyve 1933 és 1968 között követi végig Madách drámájának hazai és külföldi bemutatóit – a híreseket és az ismeretleneket. Ki hallott arról az előadásról, amelyet egy oroszországi hadifogolytáborban tartottak 1947-ben? Láthatta-e valaki Szeleczky Zita, az egykori híres moziszínésznő 1952-es Buenos Aires-i rendezését? Ezek is részei a Tragédia „életregényének”.
