Ha Elie – vagy ahogyan családja körében hívták: Elizer – otthon maradhatott volna szülővárosában Máramarosszigeten egészen máig, ha nem üldözte volna haláltáborokon át Európa barna ragálya, meg a sors, akkor is már a harmadik ország polgára lenne. Ez az egyszerű életrajzi tény is mutatja korunk nagy tudathasadását, amit az 1986-ban Nobel-békedíjjal kitüntetett író sorsában hordoz. Megjárta a birkenaui, az auschwitzi, a monowitzi és a buchenwaldi haláltábort. Anyja, kis húga ott pusztult, pedig ő csak az atyák hagyományát a Talmudot és a Kabbalát bújó, az istenszeretet tüzében égő fiúcska volt. Az újabbkori zsidóság legnemesebb örökségének a haszidizmusnak a híve. Maga írja: „valamennyi regényem haszidikus történet”
Ez a könyv sajátos wieseli stílusú tanúságtétel. Nem regény – inkább vallomás. Kulcsa lehetne első kisregényének nevezetes mondata: „Soha nem feledem azt az éjszakát, amely egyetlen, hosszú, hétpecsétes éjszakává változtatta életemet” (Az éjszaka, 1960)
Dr. Szigeti Jenő
