Krúdy Gyula: Regények és nagyobb elbeszélések 9.

Krúdy Gyula: Nagy kópé

Nagy ​kópé, azaz Rezeda Kázmér Krúdy Gyula egyik irodalmi alteregója, aki a történet elején, amikor szomorú álmából felébred, 'ezüstlakodalmat ülhetett volna a bánattal…' Ám az idő előrehaladtával döntésre jut: 'Meg kell fiatalodni, elölről kell kezdeni mindent, el kell felejteni dolgokat, amelyeket huszonöt esztendő előtt sikerült megtudni az emberekről. Fiatalnak és jámbornak kell átváltozni, hogy tovább folytathassa az életet'. És Rezeda Kázmér – mint már annyiszor – most is megtalálja a gyógyírt sebeire, miként megleli azt mindig Szindbád is. A titkos panácea ugyanis maga a szerelem, az a tiszta érzés, amely fölemel, majd mélybe taszít, elandalít és mámorossá tesz, a test pórusaiba tövisként behatol, édes fájdalmat, keserű gyötrelmet okozva, ez az az érzés, amelyért mindent érdemes odaadni, hiszen lehet-e 'szebb dolog a világon, mint igaz szerelem miatt meghalni, választhat dicsőbb halált egy férfiú negyvenedik évén túl, mint a szerelmi boldogtalanság halálát?' A regényben a korosodó Rezeda Kázmér Antóniával folytatott szerelmi kalandja során számos alkalommal fölmerül ennek a gyönyörű halálnak a gondolata, miközben Krúdy varázslatos írásművészete révé föltárul az 1910-es, 20-as évek Pestjének egészen különös hangulatú élete. Valós és álombéli alakok lebegése viszi előre a történéseket, pontosabban szólva az alig-történéseket. Mert a regény valójában Rezeda Kázmér rezignált hangulatainak, borongós lelkületének kivetülése, amely egyetlen, hatalmas monológgá formálódó fájdalmas panasz elmúlásról, életről, halálról, szenvedésről, gyönyörről, a soha el nem érhető boldogságról. Mert Rezeda még igaz szerelmét, Antóniát is csak azon az áron tarthatja meg, ha meglesi a lány pásztoróráját egy másik férfival. De még ez az önsajnálatba menekítő fájdalom is fölmagasztosul a szerelem oltárán, amelyen Rezeda oly nagy gyönyörrel áldoz. Krúdy korabeli Pestről készült 'akvarelljei', szinte életre keltik, megfoghatóvá teszik en nek a letűnt világnak az árnyképét, amely még ma is gyönyörködtet, annak ellenére, hogy az olvasó szinte megborzong a polgári világ 'haláltánca' láttán, mert ez a regénye is a nagy ábrándokba és színpadias szerepjátszásokba merült régi világ elmúlásáról szól, a visszavonhatatlanul megváltozott életről, amelynek meghökkentő prózaiságával nehéz békét kötni. – Minden Krúdy-rajongó igazi csemegéje lehet.

Krúdy Gyula: Hét ​bagoly

„Azok közül az írók közül való volt, akik mihelyt a tollat a kezükbe veszik, transzba kerülnek. Krúdy ilyenkor – mint a normális ember, amikor álmodik – egy különös, de azért ismerős világban járt-kelt, olyan valóságban, amely főként abban különbözött az ébren észlelttől, hogy nem volt vele egyidejű. Múlt volt talán…” (Németh Andor)

Krúdy Gyula: Ál-Petőfi

Nem ​tudunk róla többet, mint egy átutazó vendégről, aki darab ideig társaságunkban volt és annyit mondott el életéről, napjairól, amennyit jónak látott. Nem tudjuk róla, hogy miként élt, amikor senki sem volt a társaságában, legfeljebb a csodálatos szellemalak hajolt feléje, aki tollát, sorsát kormányozta… nem tudjuk, hogy miként töltött bizonyos éveket, amikor jóformán senki se látta az emlékezők közül: midőn országutakon járt, az ég alatt pihent, árva madárként aludt a bokor alatt és tán verset irt a határköven… nem tudjuk, hogy mivel táplálkozott, amikor senkije, semmije nem volt, csak egy nagy darab gyémántja, amellyel az ország fővárosa felé közelgett, senkitől sem kérdezte az utat… nem tudjuk, hogy kik csatlakoztak mellé a kanyargó ösvényeken vándorlásaiban, akik darab időre elkísérték, betyárok, vándorlegények, vagy külföldi nagy költők szellemei, könyvei… nem tudjuk a házfedeleket, amelyek alatt a csodálatos álomlátások meglátogatták… nem tudjuk a kunyhókat, amelyek csendes éjszakákon megvilágosodtak, amikor belépett… nem tudjuk a nőket, akik nyugtalankodva néztek a vándor ifjú után, mintha különös álmuk lett volna az éjszaka…Csak egy július végi nap emlékét őrizgetjük konokul véges memóriánkban, amely napnak a lehanyatlása után nem látta őt többé senki sem eleven, sem holt állapotban. Írja előszavában Krúdy Gyula. Tiszteletadás ez Krúdy-stílusában: nem Petőfiről, ám környezetéről, Petőfivel kapcsolatban. Élvezetes, ízes, mint minden Krúdy-írás.