Mint annyi, harmincas éveit taposó ember, én is a két John által fémjelzett bimbózó játékkultúrán nőttem fel. Legkedvesebb születésnapi ajándékom egy zsetonokkal teli papírzacskó volt, amit a helyi játékteremben játszhattam el. A Wizard's játékterem volt a legkirályabb hely! Sötét, ablak nélküli terem volt, a fal mellett pedig ott sorakoztak a legújabb villózó-prüttyögő automaták. Nehezen megkeresett zsebpénzem igen nagy részét vertem el itt. Enyém volt a legmagasabb pontszám a Crazy Climberben, és egy kihívást jelentő éjjel után, melyet egy üveg bor társaságában töltöttem el itt, dicsőségesen lehánytam az Omega Race nevű játékgépet. Csak egy kölyök voltam, de ha valami, hát az biztos, hogy szabadnak éreztem magam. A videojátékok segítségével fedeztem fel a fantázia, az önirányítás, és a lázadás világát. Egyik alkalommal füstbombát helyeztünk egy repedésbe, és röhögve néztük a felcsapó kétméteres lángokat. Soha életemben nem futottam olyan gyorsan, mint akkor. Másnap Dungeons & Dragonst játszottunk, vagy a kietlen külvárosban kis gyíkokra lövöldöztünk minirakétáinkkal. Első számítógépes csínytevésem az Atari Nolan Bushnell által megalkotott beszélő játékgéphez kötődik. Egy zsetonért cserébe a gép bármilyen begépelt rövid szöveget felolvasott. Természetesen mi azonnal trágárságokkal próbálkoztunk, de a gép úgy volt programozva, hogy ezeket ne fogadja el. Így hát a jól ismert általános négybetűs kifejezést helyett „phuck the manager”-t ütöttünk be, majd rátenyereltünk a gombokra, így a gép folyamatosan ezt ismételgette…
(A két könyvhöz egy tartalom található.) ld. David Kushner: A Doom legendája: A kezdet
