Egyik nap Zanda a konyhában gyermeket szül. Jurisszal ügyetlenül segédkezünk a szülésnél. De minden simán megy, és nemsokára ott fekszik a gyerek Zanda mellén, kékesen, törölközőbe csavarva. Úgy hordta ki, hogy nem vettük észre. Talán ezért maradtak itt: a gyerek miatt, hogy ne kelljen a város füstjét szívnia. Senki nem megy el anyakönyveztetni, nem ad nevet neki, gyereknek hívjuk, nyuszinak, egérkének, cicusnak, kis bohócnak, gombocskának, madárkának… Nézem, hogyan szűkül be kettejük világa. Egész életük a kis bohóc körül forog. Engem egyáltalán észre sem vesznek, élik a maguk életét hármasban, ellátják a gyereket, Juris esténként a tévé előtt fajátékokat farag a kis nyuszikának. Feleslegesnek érzem magam. Felesleges férfi vagyok ennek a nőnek a közelében. Ezért teljesen felköltözöm a padlásra, és zárat szerelek a padlásajtóra, hogy el tudjak különülni, ugyanúgy, ahogy ők elkülönülnek tőlem. A tető vékony, a hó, a fagy dermesztő. Mikor melegednem kell, kimegyek havat lapátolni, beleizzadok, míg az udvar tiszta lesz, hogy Zanda tologathassa a babakocsit a ház körül.
