Szkíta olvasókönyvünk egy nagy múltú, hős népnek állít emléket, amelyik ott bábáskodott az emberi civilizáció és kultúra bölcsőjénél. Krónikáink, gesztáink, régi történetíróink vallották az úgynevezett „szkíta-hun-avar-magyar folytonosságot”, vagyis közös eredetünket e titokzatos, s ősi múltunkhoz ezer szállal kötődő, velünk letagadhatatlan fizikai-lelki-szellemi kapcsolatban lévő néppel. Ezt a dicső, ősi múltat kellett hát eltakarítani az útból, s ezt a mítoszok és héroszok koráig nyúló nemzeti gyökérzetet elvágni, hogy a magyarellenes politikai tényezők a több ezer éves, nemzedékről nemzedékre átörökített eredettudattól megfosszanak bennünket a halszagú finnugor rokonság érdekében.
A jeles közéleti férfiú, politikus, Werbőczy István (1458 körül-1541) híres „Hármaskönyvében” írja:
“Az erdélyi scíthákról, a kiket székelyeknek hívunk
Ezenkívül vannak az erdélyi részekben a scíthák, kiváltságos nemesek, a kik a scítha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetelétől származtak el, a kiket mi romlott néven <> nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban a legjártasabbak…” (Werbőczy TRIPARTITUM, III. rész, 4. czím)
A szkíták kutatása ma is népszerű, s a történészek, régészek, egyéb tudományágak képviselői (antropológusok, genetikusok, művészet –és vallástörténészek stb.) számos konferenciát tartottak a közelmúltban, hogy tisztázzák a szkítaság eredetével, kultúrájával kapcsolatos kérdéseket. Ma már egyértelmű, hogy nem nevezhetők műveletlen nomádnak, avagy barbárnak, hisz az állatábrázolásokról híres ötvös – bőr – és textilművészetük, a fejlett életmódról tanúskodó – nemcsak harcos, hanem városlakó és földművelő – poszt-sumér kultúrájuk a legfejlettebb ókori civilizációkkal is felveszi a versenyt. Több ókori szerző a legigazságosabb, legbátrabb népnek nevezi a szkítákat, akiknek legnagyobb kincse a szabadság volt.
Több mint egy ezredéven át uralták Belső- és Közép-Ázsiától a Kárpát-medencéig az eurázsiai térséget, ide értve az egykori Urartu, tehát Dél-Kaukázus területét is. A szkíták örököseinek több, ma élő nemzet is joggal nevezheti magát. De leginkább mi, magyarok, akik nemzettudatunkban, népi emlékezetünkben, krónikáinkban, regéinkben, hagyományainkban, szokásainkban hordozzuk a szkíta örökség megannyi kincsét.
Az „íjászok” és a „szarvas népét”, a szkítákat rendkívül harcias és legyőzhetetlen népnek tartották. I. e. 514 táján, az akkori világ leghatalmasabb uralkodója, a nagy perzsa birodalom ura, Dareiosz is megtapasztalhatta ezt, amikor arra vetemedett, hogy megtámadja a szkítákat. Hatalmas hadereje – hétszázezres hadserege és 600 hadihajója – ellenére sem volt képes legyőzni őket, és miután többször is vereséget szenvedett, kénytelen volt szégyenszemre visszafordulni. Thuküdidész ezt írta róluk: ”… nem csak Európának, de Ázsiának sincs olyan népe, amely hasonlítható lenne hozzájuk; és önmagában egyetlen nép sem képes szembeszállni velük …”
Ha visszatalálunk igaz eredetünk romlatlan ősforrásához: mi is legyőzhetetlenek leszünk jelenben és jövőben, ahogy eleinkkel, a szkítákkal együtt, azok voltunk a múltban…
Pápai Szabó György – Patrubány Miklós
