Látom őt az álmaimban, pontosabban mindkettőnket. Úgy vágtázok vele, szabadon, a prérin, ahogy mindig is szerettem, le a fűzfával szegélyezett vízmosásokba, végig az ezüstzsályával benőtt homokfövenyen. Néha nekieresztem a kantárszárát, és vágtatunk, akár a szélvész, máskor csak poroszkálunk andalogva, megint máskor elheverek a mezőn, és szundítok egyet, miközben a lovam lustán legelészik a közelben. És az álmomban, tudom, beszélgetünk is egymással. Néhány elsuttogott szó és horkantás ez csupán, egy kézmozdulat, egy felcsapó farok. Többre nincs is szükségünk, hisz ennyiből is értjük egymás gondolatait és érzéseit. Mások szemében ez talán csodaszámba megy. És tudják mit? Igazuk is van!
