A felderítés a magyar hadtörténelem viszonylatában is mindig döntően befolyásolhatta, sőt eldönthette a csaták, háborúk kimenetelét. Az a hadvezér, parancsnok mindig is lépéselőnyben volt ellenfelével szemben, aki állandóan pontos adatokkal rendelkezett annak helyzetéről, erejéről, szándékáról.
A felderítés fontosságát már honfoglaló őseink is felismerték, és ezután a magyar lovasság egészen az első világháborúig meghatározó szerephez jutott az ellenség terveinek felfedésében. Lovas felderítő osztagok, illetve járőrök derítették fel az ellenséges csapatokat, a lakott részeket, és a saját csapatok élelmezési ellátásához szükséges területeket. Felkutatták a magas hegységek közötti átjárókat, megkeresték a folyón való átkeléshez szükséges gázlókat, kikérdezték a lakosságot, de szükség esetén harccal is kipuhatolhatták az ellenség erejét, elhelyezkedését.
Az új és egyre pusztítóbb tűzfegyverek hatására azonban a lovas felderítés háttérbe szorult, és a felderítők páncélozott járművekre, sőt repülőgépekre szálltak. A feladat azonban ezután sem változott, naprakész adatokat kellett szerezni az ellenségről, kifürkészve annak terveit, elgondolását. Ehhez jól felkészült felderítő katonákra volt szükség, akik ismerték az ellenség szervezetét, szokásait, sebezhető pontjait. Ezek a katonák többször halált megvető bátorsággal közelítették meg az ellenséget, hogy foglyokat ejtsenek, és azok kikérdezése útján újabb és újabb információkat szerezzenek be.
Könyvünk a magyar katonai felderítés történetét mutatja be a honfoglalástól egészen 1945-ig, de néhány kérdésben már túlmutat ezen a határon is.
