Kora reggelente és délutánonként benépesül az újpesti Magyar pamutipar környéke. Műszakiak, alkalmazottak, munkások, fiatal fonónők és szövőnők ezrei sietnek ilyenkor a gyárba, vagy tartanak a munkából hazafelé. Amikor belépnek a gyárkapun, amikor utcai ruhájukat a tiszta öltözőszekrényekbe helyezve bemennek a neonfényes műhelyekbe, és az egyhangúan zúgó gépek ritmusába illeszkedve könnyű kézzel elővarázsolják a vattás pamutbálákból a fonalat és szövetet, vajon gondolnak-e rá, hogy hány nemzedék életének munkája, fáradtsága halmozódott fel a nagy gyártelep épületeiben, gépeiben? Gondolnak-e valaha is azokra a mérnökökre, technikusokra, üzletemberekre, akiknek szakértelméből és leleményéből, azokra a munkásokra, akiknak verejtékéből, ügyességéből született és épült meg mindaz, amit ők már készen találnak? S ha munka végeztével letusolnak, beugranak a bölcsődébe vagy napközibe a gyerekért, vagy elsétálnak a sportpályára, a kultúrházba szórakozni, vajon eszükbe jut-e néha, hogy őseik és elődeik mennyi keserves küszködés, és mennyi kemény küzdelem árán váltották mg az ő jelenük nyugalmát? És tudatában vannak-e annak, hogy amikor fonnak, szőnek, gépeket javítanak és terveznek, hogy saját maguk és társadalmuk napi szükségleteit kielégítsék, egyúttal örökséget gyűjtenek a jövendő nemzedékek számára? Mert mindannyian, fonónők és szövőnők, művezetők, mérnökök és alkalmazottak, egy végeláthatatlan lác szemei, és szakadatlan történelmi folyamat részesei. Honnan ered ez a folyam? Hogyan született növekedett fel, épült ki sok évtized alatt a gyár? Kik hagyományozták az örökséget, a jövőnek örökítendő vagyont? Erről szól a mai nemzedéknek ez a történet.
