Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája

Ki a cigány? A másik kiindulópont annak a kérdésnek a felvetése, hogy valójában Magyarországon kit, illetve kiket és milyen szempontok alapján tekinthetünk cigányoknak. Jóllehet, a történeti források a 15. század óta egyre gyakrabban említik a cigányságot, a későbbiek során különböző csoportjait megkülönböztetve akár új magyarokként is vagy új magyaroknak is titulálhatják, vagy udvariasan elhallgathatják a cigány megjelölést, helyette eufémisztikus kifejezéseket használva. A definíció szintjén azonban nemigen szokták megmondani, hogy valójában kit is tekintenek cigánynak. Ahogy a kultúra rendszerénél a legkülönfélébb megközelítési módok merülnek fel, úgy a cigányság, mint társadalmi alakulat megjelölésénél is elég sokféle és differenciált kép rajzolódik ki. Van, aki nemzetiségként, van, aki etnikumként, van, aki kulturális csoportként, van, aki társadalmi osztály, illetve rétegként, és van, aki egyszerűen deviáns társadalmi csoportként említi őket. Mindenképpen azonban a megközelítésnek két szélső pontját vethetjük fel. Az egyik megközelítésben abból kell kiindulnunk, amit a társadalom többsége, a hatalom, az intézményrendszer mond és állít emberekről, a másik megközelítésben pedig abból, hogy a különböző társadalmi csoportok mit mondanak, mit állítanak önmagukról. Az egyik esetben kijelölő, a másik esetben választó, önmeghatározó álláspontról van szó. A cigányság, mint minden más etnikus alakulat, időben és térben természetszerűen változik, a különböző történelmi korokban más-más jellemzői lesznek. A cigányság meghatározásánál mindenképpen a fent jelzett kettős rendszerből kell kiindulnunk. Ennek lényege, hogy Kelet-Európában az etnikus hovatartozás nemcsak a választás, hanem a kijelölés kérdése is. A magyarországi cigányság története az elmúlt évtizedekben a nem vállalás, a kijelölés, a mégis vállalás dramaturgiája szerint zajlott. Volt egy időszak - a hetvenes-nyolcvanas évek -, amikor a cigányság, különösen az iparban foglalkoztatott csoportjai - nemcsak a politikai nemzethez tartozásként, hanem etnikus vállalásként is - magyarként akarták meghatározni önmagukat, s naponta szembesültek azzal, hogy a társadalom többsége „lecigányozza” őket. Céljuk a teljes kulturális alkalmazkodás és hasonulás volt, törekvéseiket azonban mégsem kísérte siker. Igazolja ezt az is, hogy az 1971-es, majd az 1993-as szociológiai felmérés - miként az első magyarországi cigányösszeírás 1893-ban is - azt tekintette cigánynak, akit a társadalom többsége cigánynak tart. Érzékelhető a helyzet paradox volta. Hasonló mondható el akár az iskolai statisztikai gyűjtőlapokról is, ahol az iskola, az osztályfőnök, az igazgató mondják meg a gyermekekről, hogy ki a cigány, a nem a gyermekek, illetve szüleik, azaz nem a felmérésben részt vevők nyilatkozhatnak saját etnikus hovatartozásukról. Az ettől eltérő, másik karakterisztikus koncepció szerint a cigányság olyan etnikus entitás, amelynek kulturális sajátosságai környezetétől élesen eltérnek. E koncepció nem az objektív társadalmi hiányokat vette számba, hanem a cigányság mindenkori helyzetét önként választott magatartás következményeként értékelte. E két koncepció valójában ellentétes viszonyban áll egymással, amelyből levezethető a cigányokkal szembeni társadalmi attitűdök két szélső formája. A szociológiai alapú elképzelés a hatalmi intézmények hibájaként, illetve azok következményeként írta elő a cigányság helyzetét, amelyben a társadalmi kiszolgáltatottság a mindenkori hatalmi, politikai viszonyok függvényeként értelmezhető. E szociológiai magyarázat szerint a marginalítás társadalmi következmény, a hátrányos és a halmozottan hátrányos helyzet szociológiailag örökölhető, amelyben a társadalmi csoportok áldozatokká válnak. A társadalmi viszonyokban olyan hátrányos a helyzetük, hogy szinten maradásuk bármiféle versenyhelyzetben reménytelen. A másik, néprajzi elképzelés szerint a cigányok helyzete alapvetően etnikus hagyományaikból következik, és mindenkori állapotuk, a társadalom egészéhez való viszonyuk önálló és szabad döntésük eredménye. Ebből a koncepcióból könnyen levezethető az önhiba elmélete, miszerint a társadalom és annak intézményei mindenkor felkínálják a társadalmi integrációhoz és beilleszkedéshez szükséges feltételeket, ám ezzel a cigányok képtelenek élni. E feltevés közel visz minket a társadalmi előítéletek részleges megértéséhez.