Sárga, zöld és lila dombok hullámzanak, kék, vörös és narancsszín fák hajladoznak, s lám csak, már nem is fák, hanem karcsú alakok, indakezűek, esendők vagy ölelkezők, térdre hullanak a vásznon, átölelnek az akvarell-papíron. Az örvénylés már-már zene, fúga. Kavarog, burjánzik egyre, szétválik és összekapaszkodik újra, majd egyszerű formákra tisztul, a lélek érti csak, a szem tétováz; „lelki virágok" nyílnak a vásznon, amelyben – mint a nyári égen úszó felhőket bámuló gyermek – felfedezzük a mesevilág nyomait: a sárkányt, angyalt és lovas vitézt. Minden egyes kompozíció rejteget valami titokzatosat. Ha hagyja magát megfejteni, történet bontakozik ki előttünk: Ádám és Éva a Paradicsomban, Szent György harca a sárkánnyal, régvolt szerelmesek legendái, vagy egyszerűbben: a születendő életé, a várandós anyáé. Más művek nem ily' epikusak (vagy csak szemérmesen őrzik titkukat?), líraiak, akár egy költemény, csengnek-bongnak rajtuk a színek. A melankolikus lilák, hűs ultramarinok, szelíd türkizek, dús vörösek, harcias feketék, napsárgák és fűzöldek. A színek Mattis Teutsch János képeinek valódi hősei. A színek, melyekről maga a festő így érez: „A szín az a segítő, mely által ember emberhez közvetlenül és azzal a biztos tudattal szól, hogy a művészi alkotást teljesen megértik és átélik. A szín által a képzőművészetnek világátfogó ereje van. A forma a művészi áramlatoknak van alárendelve… A szín mindig és mindenütt ugyanaz."
A mű világokat köt össze: a gondolatit az érzékekével, a színekét a ritmuséval, a természetét az absztrakcióval, a művészt a befogadóéval… Vajon milyen messze van Brassó Murnautól?
