Max Frisch, Dürrenmatt társaságában, az ötvenes-hatvanas években a svájci és egyben az egész német nyelvű drámairodalom kiemelkedő és izgalmas alakja volt.Mára ezek a drámák, bár szerzőjük alkotópályája még nem zárult le, hovatovább irodalomtörténeti távlatba kerülnek, és megértek rá, hogy egy kötetben összegyűjtve olvashassuk-vizsgálhassuk őket. Max Frisch írói s egyben drámaírói pályája a II. világháború végén indult, és a megelőző kataklizma élménye nyomta rá a bélyegét sokáig. A drámai műfajban Brecht volt Frisch tanítómestere. Az ő nyomdokain haladva intellektuális-morális elemzésnek vetette alá a fasizmus táptalaját képező német polgárságot. Drámái mind illúziókat rombolnak le, de – és itt a tanítvány elfordul mesterétől – nem pontosan körülhatárolt ideológia szellemében, hanem a háború utáni nyugat-európai irodalomra jellemző tanácstalansággal. Frisch színháza a szkepszis színháza. A szkepszis a drámai formát is kikezdi. Ezért Frisch valamennyi darabja kísérlet egyben újfajta drámai formák kidolgozására. Rekviem, tandráma, modell-dráma, parabola váltogatja egymást. De a bizonytalan tartalmú műfaji meghatározások, formai kísérletek mögött, a szkepszis boncolásán túl minduntalan a humanista értelmiségi aggódásába és éleslátásába ütközünk: aki hol a holtak áldozatával érvel, hol a kispolgár végzetes korlátoltságára és befolyásolhatóságára figyelmeztet, hol az értelmiségi szerepének lehetőségeit vizsgálja ebben az embert önmagával is oly könnyen szembeállító korban.
