A regénytrilógia befejező része nemcsak a magyar honfoglalás döntő eseményeit meséli el színesen, egyéni látásmóddal, és rengeteg ismeretet felvonultatva, de egyben családtörténet is; hús-vér emberek öröme és bánata, a fájdalom és a boldogság tovatűnő pillanatai röppennek el a szemünk előtt, megállíthatatlanul száguld előre az idő, a sorsokat alakító történelem. Részesei ennek a történetnek az ősök éppúgy mint mi magunk, a kései utódok. Egy nép, amely földet és hazát szerzett magának Európában. Bizánci követek érkeznek Álmos nagyfejedelem és fia, Árpád vezér szálláshelyére, hogy a hatalmas pusztai nép segítségét kérjék a bolgár cár ellen. A mogyeriek vezérei nagylelkűen rábólintanak a kérésre, és csak ők tudják, hogy ebben a pillanatban elkezdődött a honfoglalás. A bolgár háború ugyanis remekül beleillett Álmos és Árpád régtől dédelgetett terveibe, a kiszemelt föld, az új haza megszerzése kézzelfogható közelségbe került. Gecse vitéz és fia, a harcossá cseperedett Beke elindulnak a sztyeppéről nyugat felé, az egyik a tudásával, a másik a kardjával szolgálja a nagy célt: mindketten ott vannak a hadban, ha más-más színtereken is, hogy súlyos testi-lelki megpróbáltatásokon átesve, a pannon tájakon találkozhassanak ismét. Itt bukkan rájuk és leli meg a lelke nyugalmát Majk is, Gecse másik fia, aki félig-meddig besenyővé válván, rettenetes viszontagságok után kerül vissza az övéi közé: a keletről szorongatott besenyők a védtelen mogyeri szállásokat támadják, és Majknak menekülnie kell befogadó nemzetségétől. Idegen lett ő már mindkét nép szemében.
