Giambattista Basile (1575-1632) gyűjteménye a seicento Nápolyának nyüzsgő világában gyökerezik, de a candiai tartózkodásának köszönhetően, a Mediterráneum mesekincse mellett,a Közel- és Távol-Kelet híres motívumait is felhasználja, amelyek az oszmán terjeszkedésből, illetve az Itália tengeri monopolhelyzetéből adódóan immár Európa-szerte népszerűvé váltak. Az alcímben megjelenő ajánlás – „a kicsik mulattatása” – könnyen tévútra viheti az olvasót, Basile ugyanis az Udvar emberét értette alatta, akit minden adandó alkalommal maró kritikával sújt, a barokk udvart pedig a maga pitiáner grandiózusságában ábrázolja, ahol az abszolutórikus hatalom árnyékában felsejlik a mindenkori ember kiszolgáltatottsága, törékeny szerencséje, életének hiábavalósága, az uralkodói gőgben lelepleződik az esendőség, a zsarnokság és a mártírum hímnős ötvözete.
A gyűjteményt meglehetősen későn, a 19. században fedezik fel (újra), többek között a Grimm-testvérek, de csak a 20. század második felétől látnak napvilágot azok a fordítások, amelyek, szemben a romantika törekvéseivel, már nem kasztrálják Basile dagályos, szabados nyelvezetét, nem próbálják hozzáfinomítani a gyermekirodalom elvárásaihoz, hanem akként kezelik, ami – remekműként, ami a felnőtt irodalomba való.
