Implon Irén: Nagyváradi tollrajzok

Sokáig azt hittem, az első iskolai bűvölet folytatása ez a szabálytalan térképezés. Mikor a tanítónő behozta a földgömböt, körbemutatta és ceruza hegyével közelített egy ponthoz: itt vagyunk mi. Mi, a kis boly, ezen a parányi ponton. Jó volt hozzátapadni a ceruza-jelölte ponthoz, hittel belesimulni, hogy forogjon bár az a gömb a világmindenség átláthatatlan homályában, mi megülünk erősen rajta, mert helyünk van.

Nem volt ez bűvölet. Inkább kapaszkodás. A sokáig lelkendezve emlegetett századeleji Várad már csak néhány kimagasló emlékalakjában élt, meg a hozzáférhetetlen könyvekben. Az impozáns belvárosi házak keletkezésének történetét rábíztam az építészekre. Magam inkább az emlékező versekből, életrajzokból összegyűlt kultúrtörténeti emlékekből próbáltam a kor s a hely hangulatát fölidézni. És ekkor jött a boly első jelentkezése: Meséljen nekünk a városunkról! Mit lehet abból kinyomtatni egy napilapba, amit ezen a saját bolytelepű földgömbön évtizedek hosszán át felfedeztem? Minek leírni azt az orgonabokorral és petúniával képviseltetett szépségágyat, ami kisházas környezetemben a sárbasüppedő nehéz lépések terhét ellensúlyozza? A kis házak málladozó falai közé akkor már betelepítették a félelmet: indul a földgyalu, s még az álmokat is kitapossa... Le lehet ezt írni a napirenden lévő ovációk és himnuszok mellé?