Ezeréves történelmünkben mindaz, ami nagy, ami dicsőséges, a nemes magyar nemzet érdeme: de viszont minden bajért, minden romlásért csak épen úgy egyedül a nemességet terheli a felelősség.
Csak alig hogy ötven esztendeje még, hogy hazánkban minden hatalom a kiváltságos nemes osztály kezében összpontosult: de a haza védelme is az ő kötelessége volt egyedül.
Talán még nem is vagyunk elég messze a kortól, hogy elfogultság nélkül elmélkedjünk annak kiváltságos osztálya felett, mely honszerző és államfentartó vala egyaránt.
Ha talán éri is gáncs azt a - ha valójában nem is, de képzeletünkben minden esetre - szebb multat: azt elvitatni soha nem lehet, hogy az államfentartás a veszedelem idején többnyire összetartó nemes nemzet szivósságában erős biztosítékkal birt, mert a sok megpróbáltatás e nélkül könyörtelenül elsöpörte volna nemzetünket örökre. Tehát faji jellegében a nemzet talán ösztönszerűleg nagy életbölcsességgel birt s érezte, hogy nem elég megszerezni a hazát, de a szerzettet meg is kell tartani s meg kell védelmezni, ha mindjárt vére árán is.
A tatárdulás, a százötven éves török rabiga, a századokra terjedő beolvasztási kísérlet mind erőtlennek bizonyultak nemzetünk szívósságával szemben, mely minden erőszakos elnyomás után, mint a megnyesett fa, mindig erősebb hajtásokkal tört felfelé.
