A XIII. század közepén jelentéktelen török törzs telepedett le Kisázsia északnyugati sarkában, a bizánci birodalom határán. 1326-ban bevette Brussza városát. Utódai éppen két évszázad múlva Mohács mezején megsemmisítették a magyar hadsereget. A vereség hírére készült röplapok Európa- szerte véres rémhíreket terjesztettek. Rettegésük azt sugallta, hogy a hódítók nem ismernek lehetetlent, s a Mohácsot követő évtizedek igazolni látszottak a félelmeket. Ekkor már az oszmánoké volt a Balkán-félsziget, Magyarország közepe, Kisázsia, Perzsia nyugati határszéle, az egész Közel-Kelet, Egyiptom meg Afrika északi partvidéke. Bekerítették a Fekete-tengert, flottájuk elnyelte az Égei-tenger szigetvilágát, és a Földközi-tenger nyugati medencéjében hadakozott. Mohács után újabb két évszázad elteltével már semmivé foszlott Európa félelme. A szörnyű ellenfél életútja túljutott a zeniten. Beállt a stagnálás, majd a hanyatlás korszaka, s az oszmán birodalom Magyarország elvesztésével elszenvedte első nagy vereségét. A kötet az oszmán történelemnek ezt az első félezer évét tekinti át. A hódítások eseménysora mellett elsősorban azt a tágabban értett szerzési folyamatot, amelynek során a törökök elsajátították a várostrom és a tengeri hadviselés tudományát, megtanulták szolgálni és szolgálatukba állítani az iszlámot, beletanultak a törvényalkotásba és a centralizált államvezetésbe. Megismerkedtek az arab és perzsa tudományokkal és továbbfejlesztették őket, s a bizánci és az iszlám építészet elemeiből – de hajdani nomád sátruk emlékképére – megalkották a muszlim építészet egyik csodáját, az oszmán-török dzsámit. A kötet elkalauzol a szultáni szerájba, és megismertet a közemberek hétköznapi és ünnepi szokásaival is.
