Mintegy negyven vers és négy színmű: ennyivel gazdagodott Pilinszky János életműve a Szálkák (1972) megjelenése óta. A versek is, a színművek is a költőre jellemző következetességgel haladnak tovább azon az úton, amelynek kilométerkövei előző verseskönyvében tünedeztek föl, azon az úton, amely a „komor mennyország" alól az emberi lét eseményeibe való belenyugvás, elfogadás és szeretet melegebb színeivel „átvérzett menny" felé vezet. Az ember útján, aki küzd a humánus jelenlét érvényesítéséért.
„Konkrétan mire is gondolok? – jegyezte meg egyik nyilatkozatában a költő. – Arra a valamire, amit a marxizmus elidegenedésének, József Attila világhiánynak, jómagam jelenlétvesztésnek neveznék. Rettenetes – írta Rilke –, hogy a tények miatt sose tudhatjuk meg a valóságot. E rilkei mondat hasonlóképpen ugyanerről a hiányról beszél, ha másfelől, más szavakkal is… De gyógyítja-e a betegséget a puszta diagnózis? Vagy: e súlyos kór kezelésére elegendő-e a szérumoltásos kezelés? Mindkét megoldásban van valami félelem, elsietettség, tériszony. A nagy művészet sose unalom előtti, hanem unalmon túli volt, s csupán azt meghaladva ér el, juthat el egyáltalán abba a szabadságba, aminek megsejtése és megidézése a mindenkori remekművek privilégiuma volt – és marad. Tudom, hogy nincs tökéletesség a földön. És elfogadni bizonyos értelemben a tökéletlent, ami mindennek ellenére a tökéletesség felé visz azért – ez a maximum."
