„- Három hónapos korom óta szeretnék egy vapitit – mondta bizalmasan Dupont szenátor. (…) – Egy vapiti, az zöld, kerek, tüskéi vannak, és pluttyan, ha vízbe dobja az ember. Legalábbis nekem ilyen a vapiti.
Wolf lebiggyesztette a száját, és abbahagyta a puzogánykaszabolást.
– Na jó – mondta. – Lekantárazlak, és megyünk, keresünk egy vapitit. Meglátod, hogy változtat-e valamit, ha az ember megkapja, amire vágyik.”
Dupont szenátor, a fáradt, öreg kutya nemcsak emberül tud beszélni, hanem macskául is. De hát a páratlan fantáziájú Boris Vian (1920-1959), a Tajtékos napok, a Pekingi ősz meg a Venyigeszú és a plankton írójának világában ez igazán természetes, mint ahogy az is, hogy a vapiti olyan, amilyennek a szenátor elképzeli, s nem amilyennek a zoológia tudja (Észak-Amerikában honos nagy agancsú szarvas), hogy a tahópályán csücsörkés buzogányok virítanak, Eldoramiban szimmancs mond jövendőt, vagy hogy a városi rezesbanda úgy éri el a girigáré-hangzatot ("Dzuffa dzuffa girigáré dzuff dzuff csirigó"), hogy tagjai göböly formájúra kovácsolt érmeket csapkodnak egy csirigóhoz.
Dupont szenátor megkapja, amire vágyik, és ettől boldog szenilitásba zuhan; a gazdája, Wolf viszont a maga feltalálta, szerkesztette gépen alámerül – vagy felrepül? – az emlékeibe, hogy szembenézzen velük, és elpusztítsa őket.
A Piros fű, mint Vian egész élete, féktelen játék a nyelvvel, a szorongással, a halállal.
