A görögség legnagyobb filozófusa, az athéni akadémia alapítója és húsz éven át feje hatalmas - évszázadok gondolkodását meghatározó és ma is elevenen ható - életmüvét voltaképp irodalmi mellékterméknek tekintette fő tevékenysége, az akadémiai tanítás, a lélektől lélekig ható élőszavas közlés mellett. De így is műfajt teremtett: a filozófiai dialógust, amelyről elmondhatjuk, hogy első megjelenése egyszersmind később soha utol nem ért, legművészibb megvalósulása is.
A párbeszédekben Szókratész - Platón mestere és főhőse, az athéniaktól halálra ítélt csodálatos öregember - és beszélgetőtársai egy-egy fogalom definícióját keresik, különböző erényekről vitatkoznak vagy a retorika értékéről - csupa elvont téma. Hogy ebből hogyan lehet nemcsak gondolatilag igényes, hanem olvasmánynak is megnyerő alkotásokat teremteni, ez Platón művészetének a titka.
A titok talán a hanglatnak abban a különös, ellenmondásos kettősségében rejlik, amely átszövi a dialógusokat. Szókratész az igazság, az erkölcs, az emberi lét mibenlétét kutatja: határtalanul fontos, a szó eredeti értelmében életbe vágó, amit tesz - hiszen végül ezért ítélik halálra -, mégis beszélgetéseit udvarias kedvesség, könnyed derű, és persze irónia és humor lengi át. Mert Apollón parancsa kegyetlen, nem lehet kibújni alóla akkor sem, ha a végén bürökpohár lesz az engedelmesség jutalma - teljesítése mégis öröm, nagyszerű szellemi kaland, fölszabadult játék is.
