Edgar Allan Poe a XIX. század elején megerősödő amerikai irodalom első klasszikus alakja. Novellái – ő a modern amerikai novella megteremtője – bármennyire kalandos is legyen a cselekményük, rövid, zárt történetek. Szerkezetük racionális, céltudatos. Lényegük a csattanó, a meghökkentés. Az érdekfeszítő cselekmény minden fordulata mérnöki pontossággal e felé halad, minden elem e legvégső hatásnak van alávetve. Az író a tudatosság esztétikáját vallja, csapongó, meghökkentő novelláiban is fokozott jelentőséget nyer az ész munkája.
Poe hosszú ideje ismert és népszerű hazánkban, műveit már a múlt század utolsó harmadában sokan fordították, de igazi prózaírói sikerét Babits Mihály és Pásztor Árpád klasszikussá vált fordításkötetei hozták meg. Az író művészetében a fantasztikum és a ráció különös keveréke vonzotta őket.
A kétnyelvű kötetben elsősorban a prózában is költői Poe-val találkozunk, a vizionárius, romantikus művésszel, kísérteties tájak és helyzetek lázas álmodójával. Személyes lidércnyomások elevenednek meg az elbeszélésekben: az elevenen eltemetett tetszhalott (Az elsietett temetés), az alkoholmámorban elkövetett esztelen-oktalan gyilkosság (A perverzió démona), a végzet elől való menekülés képtelensége (Az Usher-ház vége), de megjelenik a komikus-fantasztikum (Az elveszett lélegzet) és a szorongásos álom talán legmeghökkentőbb példája: A vörös halál álarca. Az elbeszélések maradandó hatásának titka, hogy Poe nem elsősorban a hátborzongató elemek mesteri elrendezésével és fokozásával keresi a hatást, hanem a költői eszközökkel megteremtett atmoszférával.
