Volt egyszer egy könyvem – Holdidő – amelyben szemügyre vettem a múlt ezüstkék fényében villódzó és emlékezetem útvesztőjében gomolygó férfiakat és nőket, akikkel formáltuk és alakítottuk egymást. Most az élőket – kettő kivételével, akik munka közben átléptek a létezés egy másik szintjére, – hívom találkozásra, a még sugárzó, ámbár alkonyodó Napidőben.
Élőkről írni kockázatos. „Ez nincsen egészen úgy” – fogják mondani. S én – Füst Milán nyomán – azt felelem: „Persze, semmi sincsen egészen úgy”. Mert ezek az írások nem róluk szólnak, hanem magamról. Arról, hogy ők hogyan élnek bennem. Az én lelkem torzulásainak mentén torzul az ő képük is, ez elkerülhetetlen. Ezért kérem, hogy ne igazítsanak helyre. Senkit sem akartam megbántani.
