A Próféta bölcseleti hitvallás az élet lényegesebb dolgairól. Egyéni, mint minden hitvallás. Hiszen csak a tételes hit merevül szabvánnyá: az, amit hinnem kell, de nem az, amit lelkem titkos rekeszében föltétlenül hiszek és vallok, az Úr ingyen kegyelméből. Tartozzam az egyistenhit bármelyik szárnyához, mint hívő keresztyén, zsidó, vagy muzulmán. Gibran épp ezt a láthatatlant, megfoghatatlant és végtelent kísérli meg költőin tükrözni. Mert prófétává lenni minden napkeleti elmének egyfajta mélylélektani igénye. Hiszen „az ismeret csak eszköz az ismeretlen közelítésére”. Az érzékelhető világ e tekintetben ama csipetnyit lenézett keret csupán, amelyen a lényeg vízióként árad túl. Mert a „való világ” – a vaskos, a durva, az egyhangú – nem érdemel látnoki figyelmet; annak figyelmét, aki lát. Aki nem az ésszerűt követi, mert hiszen „csakis a szív értheti mindazt, ami az ész számára talány marad”. A víziót – az ember és a Mindenség örök viszonylatát – csak jelkép érzékeltetheti. Titkát sem tudná bárminémű „teljes ismeret” valaha is feloldani. Ekként jutunk el „a múlt súlyától szabadult jövő” közegébe, hol is a politikai hittevés ugyanúgy helyet talál, mint az életbölcselet, vagy a költői szárnyalás. Mert feladatunk közös: „egy fényesebb jövő kapuját kitárni”.
Gibran szerint, aki mindezt „hiszi és vallja”, minden újításnak és minden törésnek egyetlen közös nevezője: az Igazság. Igazság híján a két ellentétes dinamika mindegyike értelmét vesztené. Az újítók és rontók ellentéte csak látszólagos: ki-ki az Igazságot keresi egy látszaton túli közegben.
