Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását nemcsak a rendkívül súlyos katonai és gazdasági következmények, hanem a mindaddig szokatlan vagy legalábbis addig nem túlzottan jellemző társadalmi-politikai jelenségek is kísérték: egyre-másra alakultak ugyanis a különböző társadalmi egyesületek, csoportosulások, bár egyenlőre politikamentes célzattal.
Társadalmi bázisukat zömmel a kispolgári-hivatalnoki, valamint a katonatiszti rétegek jelentették, amelyek jelentős része egyébként az elcsatolt területekről menekült az anyaországba. Élethelyzetüket különösen megnehezítették vagy egyenesen kilátástalanná tették a forradalmakat, majd a trianoni békediktátumot követő átszervezések, melyek következményeként közel 1,5 millió katona egzisztenciája vált bizonytalanná egyik napról a másikra. Megoldhatatlan belső problémák, a sorozatos külpolitikai kudarcok, valamint az utódállamok ellenállásba alig ütköző területi hódításai aláásták a magyar katona iránti bizalmat.
1918. november második felétől megszerveződött a bal- és jobboldali ellenzék, melyek közül a leghangosabb, legmarkánsabb és legagresszívabb radikális forradalmi csoportok, egyesületek és egyletek a gombamód szaporodó szélsőjobboldali érzelmű szervezetek közül kerültek ki.
