Ez a három, egymástól témában és mesevilágban merőben különböző történet valahol a mondanivalók mélyén nagyon is összetartozik, s így együtt írói utamnak egy zárt korszakát jelentik. Az első, Az isten és a részegek című regény (amely jó húsz év előtt A mámor zendülői címmel jelent meg), lényegében egy görög mítosz paródiája, amellyel annak idején – a harmincas évek derekán – a bontakozó fasizmusról igyekeztem elmondani annyit, amennyit elmondhattam. A Bálványrombolók a maga ótestamentumi szabadságharcával afféle prózai hőskölteménynek készült, nem is csodálom, hogy az akkor – a harmincas-negyvenes évek fordulóján – már nem jelenhetett meg, hiszen jelképrendszere nagyon is könnyen érthető volt, s így először csak a Felszabadulás másnapján látott napvilágot. A Felszabadulás után kelt elbeszélés, Az öröklét bejárata pedig humoros búcsú volt azoktól a többé-kevésbé vallásos ábrándoktól, melyek az előbbi két regényben elvegyültek az emberséges élet vágyával. Vagyis hát ezek a történetek egyszerre idéznek réges-rég múlt kultúrákat, és szólnak általuk a mi századunk emberéhez. – És most, húsz évvel a legkorábbi, tíz évvel a legkésőbbi után az az érzésem, hogy az olvasó számára talán még érdekesebbek, mint első megjelenésük idején, mert a maguk mesélgető formájában a hajdani hitek és babonák idézgetésén felül saját múltbeli élményeinkről, félelmeinkről és vágyainkról mondanak egyet-mást ezek a régi istenek.
