A kínai császár vadul szitkozódott, mert koronázási bíborpalástja hónaljban kissé bevágott.
– Kemnitzer, maga dög – mondá az uralkodó –, ez nem az első eset! Nincs szíve hozzá több anyagot beleadni ezekbe a rongyokba.
– Tévedés, Gál úr! – tiltakozott a szabó. – Ha egyszer ingujjban tetszett próbálni a palástot, akkor nem csoda, hogy most vág, amikor a ruha fölé veszi. Tessék a kabátot levetni, és úgy csinálni a koronázást.
– Maga tanít engem koronázni? – ordította magánkívül őfelsége. – Azzal törődjön inkább, hogy ilyen kacatból nem lehet kétmilliméternyit kiengedni!
– Nem áll! – hördült fel szabóiparosi önérzetébe gázoltan Kemnitzer. – Ha egyszer ingujjra tetszett próbálni, akkor zakóra bevág a karlyuk! Csodát én nem tudok csinálni, kérem!
– De tud! Maga valami varázslattal megcsinálja azt a csodát, hogy még mindig nem rúgták ki innen, és magától kölcsönzik ezeket az ócskaságokat! Ez nagyobb csoda, mint a napéjegyenlőség! De ha a hattyúszárnyak is bevágnak hónaljban, maga szélhámos, akkor eljátszhatja az operaparódiát helyettem!
