Rott József: A pokol orma

"Még ​most sem vett tudomást a csöndesen neszező esőről, ahogy a bányaépületek között kavargó szél az ablaknak lökte a sűrű, sistergő szemeket. A diszpécserirodában csupán a duruzsoló rádió és a műszerfal sziporkázott, így a pusztulásra ítélt aknatornyok fénye uralkodott az udvar letaposott, lassan olvadó haván és az íróasztalon egyaránt. A nyálkás, köddel telt derengés és az éjszakai szolgálatot követő fáradtság a szemét támadta meg Gusztinak: viszketett, égett a szemhéja, enyhülést keresve le-lecsukódott, csak utána sújtott az agyára, majd az ernyedt fejbillenéseket követően a nyomasztó álomvilág mezsgyéjére taszította. Még egyszer, kábultan felnézett: mintha az enyészetnek szánt forgácshalmok és rozsdásodó csillék árasztanák az épületeket körbegomolygó ködöt és a bomlás savanykás szagát, miközben élüket vesztik, megfoghatatlanná válnak a tárgyak, s velük együtt, maga a valóság (…)
Üszkös házfalak, roskatag kémények, mindennap több egy csorba eresszel és egy homlokzatból kivicsorgó vakolatfoltból… A bányamunka köré szerveződő, élhető életük volt. A félelmüket legyőzték, a hegyet megzabolázták, a megszokás hajtotta őket előre. Egy-egy nap lehetett hosszú és verítékes, ám visszatekintve, elsuhanni tűntek az évek. Szélsőséges, elsöprő érzelmek nélkül telt az életük, mindenük megvolt, ami a havi bérből élőknek megadatik, s ami túlesett rajta, arra legyintettek vagy úgy tettek, mintha legyintenének… Miképp érthetné ezt ma meg bárki idegen? … Maradt a vágathajtás és szénlapátolás, sörözés és tekézés a duhaj majálisokon; mindenki társ, mindenki cinkos: együtt ujjongtak, együtt fáradtak bele." (A Pokol orma)