"Anglia történetét a bakónak kellene megírnia"– vélte Voltaire, s talán nemcsak a Rózsák Háborújára, hanem a Tudorok véres uralmára is gondolt. Shakespeare királydrámái nyomán is az a benyomásunk, hogy a Lancaster- és a York-ház viaskodása sok évre vérbe borította Angliát. Most más kép tárul elénk: páncélos vitézek dulakodnak a völgyben, miközben a domboldalon békésen ballag ökrei nyomában a parasztember. S a városokban épp ez idő tájt születik meg a könyvnyomtatás; tömegek lesznek írástudóvá.
Igaz, a kis seregek vívta ütközetek után lenyakaznak a harcmezőn néhány áruló főurat más áruló főurak, de a polgárháborúkra jellemző tömegmészárlásnak semmi nyoma a krónikákban. Megismerünk végül egy daliás férfiút is: Gloucester a neve, másként III. Richárd, aki a Tudor-korszakban púpos szörnnyé torzul. Vagyis a 15. századi Angliára nem jellemző a mondás: „Fegyverek közt hallgatnak a múzsák”; a feudális anarchia közben nem törik meg a klasszikus tőkés fejlődés felé vezető folyamat.
