Horváth Teri: Sári-gyöp (dedikált és aláírt)

Horváth ​Teri írja könyvéről:

"Ha szíves olvasóm kérdőre von engem, miért írok, gondolkodóba esem: talán önmagamnak. Talán édesapám elfáradt földműveskeze vezeti a tollam, tőle örököltem mesélő kedvemet, szókincsemet. Édesanyámtól jó emlékezetemet és érzékenységemet. Úgy szeretem az emberi szót, mint a madarak énekét. Szeretek írni, mert megkönnyülök tőle, mint a fájdalom a sírástól. Szeretek emlékezni, képzelődni – mesterségem a színészet. Elképzelt lényeket kell életre keltenem, vérrokon bennem a leírt szó és a kimondott szó.

Fennhangon írok. Úgy mondom tollamba történeteimet, mintha mellettem állna valaki. Mintha hallgatna valaki. Úgy látszik, nekem az íráshoz közönség kell. Előtódulnak az én világomból asszonyok, emberek, jönnek-mennek, látni ttudom őket, mint tesznek-vesznek. Hallom a hangjukat. Késztetnek engem: róluk írjak, helyettük beszéljek. Ne henyéljek! Írok hogy ne múljék el nyomtalanul a végtelen időben az általam ismert világ. Mert ennek tudója és látója én vagyok… Írok, mert megnyugszom tőle. Talán fölösleges energiaforrásaim fakadnak föl bennem, ha kevésnek érzem a színházi feladatokat. Tévedés ne essék! Nem akarok író lenni. De valamiképpen igazságot szeretnék szolgáltatni áldozatos, agyonszidott nemzedékemnek. Írásaimból nem akarok sem pénzt, sem dicsőséget… Elég nekem az az elismerés, amit pályám folyamán kaptam a közönségemtől. S ezt köszönöm. Tovább írok folyton, kútforrásom a változó világ s az ember. Az eleven jelen. Idestova harminc esztendőt töltöttem el Budapesten, a színházi életben. Szeretnék írni nagy elődeinkről. Elevenekről és holtakról. Ahogyan én láttam őket, ahogyan én ismertem nagy színészeinket. A kulisszák mögött az öltözőkben és a rivaldafényben.

Annyi, de annyi a mondanivalóm! Érzek magamban annyi erőt, hogy megírjam a küzdelmes, helyenként örömmel telt felnőttkort!"