„Szabó Lőrinc azok közé a különben nem túlságosan gyakori költők közé tartózik - írta róla költői életútját összegző, nagy tanulmányaiban 1955-ben Illyés Gyula -, akinek életműve egyben életregény. A világirodalom két legnagyobb életregényének - Szent Ágoston és Rousseau írásának - címe egyaránt ez: Vallomás. Mi egyéb a lírai vers is? Gyűjteménybe állva, mi mássá válhat az ilyen líra, ha anyagát a társadalom szikráztatja ki, mint izgalmas, mert kettősen is hiteles leleplezésévé az egyénnek is, a világnak is?” Korának balzaci és baudelaire-i értelmében is megrázó, hiteles érzékeltetésével, „amikor a kapitalizmus már toronygombig elöntötte a magyar városokat is”, Szabó Lőrinc véglegesen személyes és végletesen őszinte életbeszámolója irodalmunknak egy nagy hiánya fölé csinált hidat, Illyés szerint: ez a látszólag csak magával foglalkozó lírikus voltaképpen a polgári élet konfliktusainak legnagyobb költői ábrázolójává nőtt modern líránkban. Világszemlélete, amely költészete minden szakát végigkíséri, s amelyről hitvallásszerűen külön nagy verset is írt: a materializmus. Igazságérzetével, individualista moralitásával párosulva sötét, véres, nemegyszer tragikus képet tár elénk, olyasfélét, mint a kritikai realizmus mesterei, akik feladatuknak környezetük és koruk fölboncolását tekintették. Szabó Lőrinc önmagát boncolta. Kevés költő volt, aki magával kegyetlenebbül járt el, magát ridegebben feltárta volna, mint ő. „Műve tragikussága így olyan kicsengésű, mint a sorstragédiáké.”
