Szánthó Imre: Szentendrei pillanatok - írások egy komódfiókból

Előszó helyett: mentegetődzés...

Gyerekkoromban Szentendrén mindenki majd mindenkit ismert, és köszöngettek az emberek egymásnak. Néha-néha a tűzoltó-zenekar is rázendített, ha parádézott. Szenzáció volt, ha a fagylaltos Tóni végigbiciklizett és bolondul csengetett a nyári Duna-parton. Egy-egy festőművész állványát bámész kíváncsik és műértők csapata vette körül. Itt festett az egész ,,magyar Parnasszus" - a Nemzeti Galériában láthatók ma sokuk képei. A Malom utcában az öreg malom lépcsős, romantikus látványát sorra festette a szentendrei festők, majd mindegyike - Perlrott Csaba Vilmos, Onódi Béla, Sverák József, Diener-Dénes Rudolf, Kántor Andor, Deli Antal, Göllner Miklós, Miháltz Perron Fedor, Bánovszky Miklós és bizonyára sokan mások is. A korzózók, a sétáló kisvárosiak tavasztól késő őszig járták megunhatatlan útjukat a töltésen a Bükkös-pataktól a révig, melynek deszkahídját a népnyelv romantikusan ,,sóhajok hídjának" becézte.

A vándorcirkusz trombitája, a templomi orgona, a hajókürt és a szerb búcsúsok citerakólója nosztalgiaszimfóniává édesül emlékezésemben. KIs történetkéim igaz emlékmozaikok a tegnapelőttök hétköznapaiból.