Catherine Clark: Anyja lánya (Szívek szállodája 1.)
A népszerű tévésorozat végre könyvben is olvasható!
Az amerikai kisváros kedvesen különc hőseivel együtt élhetjük át a temperamentumos, vonzóan fiatal mama, Lorelai és 16 éves lánya, Rory kalandos mindennapjait. Lorelai egy szállodában dolgozik menedzserként. Itt főszakács Lorelai legjobb barátnője, Sookie, aki él-hal a munkájáért, és ez gyakran bonyodalmakat okoz. Kiderül, hogy Roryt felvették a Chiltonba, egy elegáns magániskolába. Így Lorelai arra kényszerül, hogy felkeresse gazdag szüleit, akikkel nem felhőtlen a viszonya, és el kell fogadnia a feltételüket: unokájuk tanulmányainak támogatásáért cserébe minden péntek este náluk vacsoráznak.
„Na végre. Fölvették a Harvardra, amire mindig is vágyott, és olyan iskolába járhat, amilyenbe én sose, és olyan dolgokban lehet része, amiben nekem sosem, és akkor legalább haragudhatok rá ezért, és végre valódi anya-lánya kapcsolat lesz köztünk.”
Lorelai Gilmore
„Oké, nézzünk szembe a tényekkel. A mamámnak és nekem sosem lesz normális anya-lánya kapcsolatunk, ugyanis a mamám nem egyszerűen csak a mamám, hanem a legjobb barátom. Ő mindent képes megtenni értem, még azt is, hogy megkérje a szüleit, adjanak kölcsön a tandíjamra a Chiltonba, a híres egyetemi előkészítő suliba, ahová épp most vettek fel. Szerintem élete egyik legnehezebb cselekedete volt, nem is beszélve arról, hogy cserébe meg kellett ígérnie, hogy hetente egyszer mindketten náluk vacsorázunk. Szegény mamát már a gondolatra is kirázza a hideg. És hogy én mit gondolok erről? Hát azt, hogy mostantól sokkal izgalmasabb lesz az életem.”
Rory Gilmore
Cathy East Dubowski: Szeretlek, te idióta! (Szívek szállodája 2.)
Tiszta őrület, hogy szakítottunk Deannel. Pedig annyira jól ment minden köztünk! Egyik percben azt mondja, hogy szeret, aztán meg szakít velem. Anyám szerint fetrengenem kellene a bánatban, és gyorséttermi kajákkal tömni magam, de én nem hiszem, hogy ez jó megoldás. És valljuk be őszintén, a pasikkal való kapcsolatok terén anya nem mindig dönt jól, gondoljunk csak az apámra. Szerintem az a legjobb, ha észnél vagyok és elfoglalom magam. Elvégre a Harvardra készülök, akkor pedig minek vesztegessem az időmet avval, hogy egy fiú után sírok? Nemde?
