A Szólj, emlékezet!-nek 1966-ban jelent meg a végleges változata, amikor Nabokov – főként a Lolitá-nak köszönhetően – már a világ legismertebb írói közé tartozott. A sokak által a világirodalom legművészibb önéletrajzának tartott regény különös lélektani feszültségét a paradicsomi gyermekkor utáni sóvárgás, az emigránslétből az oroszországi évekre való visszatekintés nosztalgiája adja. Megismerkedhetünk Nabokov szüleivel, egy idilli polgári élettel a XX. század első éveiben, különös fénytörésben, egy érzékeny gyerek szemén keresztül látjuk a kor politikai csatározásait, ragyogó portrékat olvashatunk a nevelőnőkről és tanárokról, akiket Nabokov az emlékezet múzsája, Mnémoszüné segítségével bámulatos élethűségben varázsol elénk… Megtudhatjuk, hogyan kezdődtek Nabokov egész életen át tartó szenvedélyei: a lepkék, a sakkfeladványok és az irodalom iránti rajongása… S azt is, ki volt ifjúkori szerelme, akinek alakja ilyen-olyan metamorfózisok nyomán oly sok regényében megjelenik. Majd jönnek az 1917-es zűrzavaros események és a Nabokov-család emigrálása; a cambridge-i évek, a berlini élet és az első írói sikerek; a berlini orosz irodalmi emigráció képei: Bunyin és Hodaszevics alakja… S aztán a nagy szerelem – melyről Nabokov hallgat, de érezni, hogy minden sora mögött ott van Vera, a felesége –, Dmitrij fiuk születése és első évei: a legapróbb mozzanatokig fölidézett idő csodája: „Tudod, még mindig érzem a csuklómban a gyermekkocsi-tologató fortélyainak emlékét: könnyed nyomás a fogantyún, és a kocsi máris ágaskodik, felkecmereg az útpadkára.”
A Szólj, emlékezet leginkább a sors finom belső motívumainak feltárása, semmint hagyományos önéletrajz: a szó egyik legnagyobb XX. századi mesterének különlegesen érzékeny remekműve.
